vasárnap, november 25, 2012

Tedd a hétvégéd feledhetetlenné egy rossz hűtővel!

Képet nem rakok fel az "új" kocsinkról, de itt van egy nagyon tetszetős videó.


Na ez nem a mi autónk, de kiköpött ilyen a miénk is, csak most épp nincs lemosva.
Arról az előző bejegyzésben beszámoltam, hogy milyen egyszerűen sikerült megvenni és hazahozni. Azóta használtam a városban nap-mint nap és semmi gond nem volt vele. 28km-t mentem a munkába reggel és délután ugyanez vissza. Így gyorsan belehajtottam 3000km-t már, amikor elhatároztuk, hogy eltöltünk egy hétvégét a varázslatos Paihián egy - hihetetlen akciósan, olcsó kuponos oldalról vásárolt - szálláson. Most elmesélem miért volt olyan feledhetetlen.

Kb. 211km az út oda, ami majdnem 3 óra alatt teljesíthető. Ideális esetben. Mi úgy gondoltuk időben elindulunk - péntek reggel 7-kor - s még aznap lesz egy egész délutánunk körbenézni a környéken. Reggel 8 után nem sokkal alig hogy átmásztunk a Brynderwyn Hills-en Ruakaka környékén egy körforgalomban leállt a kocsi. Legjobb hely, de azért még volt annyi lendületünk, hogy kigurultunk belőle s leálltunk az út szélére. A hiba oka számomra ismeretlen volt. A motortérben gőzölgött valami és rozsdás foltok voltak bizonyos helyeken. (Még sosem forrt fel a víz kocsiban, amit én vezettem.) Hívtuk az AA-t hogy igénybe vegyük az évi 6 ingyenes vontatás/helyszíni segítség első alkalmát.
Úgy egy óra alatt ki is értek a tőlünk 4km-re lévő szervízből. Ez alatt az idő alatt volt egy pasas, aki megállt segíteni és lokalizálta a problémát, de nála sem volt semmi, amivel tudott volna segíteni, a szervizesek meg már útban voltak. Rendesek voltak, bevontattak bennünket a szervízükbe és úgy gondolták kicserélik a vízpumpát, mert az lehet a baj. Ekkor már reggel 9 óra volt. A víz olyan szinten elforrt a kocsiból, hogy már nem volt benne, ezért állt le a motor. Azért jó, hogy a kocsi nem engedi a hozzá nem értő sofőrnek teljesen tönkrevágni a motort. :)
A vízpumpa kicserélése egészen egyszerűen ment. Rendeltek egyet Whangarei-ből, ami délután 2 körül ott is volt. Szerelés kb. 1 óra, s úgy gondolták, hogy a mai napjukat majd mi álljuk, úgyhogy fizettünk rendesen, de lelkiismeretesen ki is próbálták a kocsit. Jó lesz, nyogodtan mehettek tovább. Mentünk is, és éppen beértünk Whangarei-be amikor már észrevettem, hogy a mutató az egekbe szökik és mindjárt megint felforr a víz. Leálltunk a kocsival, s felhívtam a szerelőt, akinél  korábban voltunk, hogy akkor most mi a **** van? Mondta, hogy nagyon sajnálja, de már kívül vagyunk az ő területükön. Én meg rájöttem, hogy most ha a fejem tetejére állok sem jönnek ki, úgyhogy nekem kell a tettek mezejére lépnem. Elindultam a közeli házakhoz vizet kérni.
Ekkor jött a második segítségünk. Aznap. :) Egy szintén tök idegen pasas bebikázta a kocsinkat, miután elvontatott a párszáz méterre lévő benzinkúthoz. Helyismeret hiányában én napokig kereshettem volna azt a kutat... ...majd az idegen csávó eltöltött velünk egy kellemes órácskát, amialatt bejártuk a már éppen bezárt autószerelőket és megkérdezte ki tudná megnézni a kocsinkat, mert bizony úgy fest a hűtőnk rakoncátlankodik. A szállásunk viszont már le volt foglalva, sőt mi több ki is volt fizetve, úgyhogy mindenképpen el akartunk jutni Paihiáig. Összeszedtünk pár vizes palackot, megtöltötünk mindent vízzel és nekivágtunk.
Whangarei és Paihia között nagyjából fél úton ismét lerohadtunk, de akkor már olyan szinten, hogy kifogytunk a vízből is. 30km-nél nem nagyon tudtunk tovább menni vele. Ekkor hívtuk - aznap már másodszor az AA-t. Kijött egy bácsi és felraktuk a kocsit az autómentőre. Mint megtudtuk az AA-nél évi 6 alkalommal ingyenes a segítség, de a vontatás csak az első garázsig! Az első garázs ebben az esetben éppen az övé volt, de ő már bezárta a bizniszt, úgyhogy oda hiába is vontatott volna bennünket, mert nincs ott senki és semmi, ami javított volna a helyzetünkön, ja és ekkor már este fél nyolc volt. Zsebbenyúltunk és kifizettük a vontatást Paihiáig.
Ott aztán a szállásunkon ingyenesen lehetett használni bicikliket, s ezzel a helyi-környékbéli közlekedésünk megoldódott. 2 éve nem ültünk biciklin. Bevallom kicsit kemény volt feltekerni a dombokra. (Na, jó az elsőre még megpróbáltam, de negyedéig sem jutottam, aztán felfele toltuk, lefelé gurultunk... de így is gyorsabb volt, mint gyalog.)
2 szervíz volt, de mindkettő csak hétfőn nyitott. Megbeszéltük az egyikkel, hogy hétfőn reggel nála kezdünk, majd mindketten elkértük magunkat a főnökeinktől még egy napra. Rendesek voltak, abszolút segítőkészek.
Hétfőn aztán megcsinálták a kocsit és úgy tűnt rendben van. Elindultunk próba képpen Kerikeri-be, ami nagyjából 30km, csak a kocsit tesztelni, mert gondoltuk, ha nem jó akkor majd visszamegyünk a szervízbe és nem útközben a semmi közepén állunk meg. Jó volt. Megtettünk 60km-t és nem volt semmi gond. A szervizes nagyon rendes volt még sms-t is küldött, hogy minden rendben van-e. Amint válaszoltunk neki 1 perccel később vészesen kezdett emelkedni a víz hőmérséklete. Megálltam, vártunk 10-15 percet, amíg lehűlt, majd megtettünk 40km-t, s imét meg kellett állni. Így mentünk haza mintegy 200km-en keresztül. Eltartott egy darabig, de a végére már ráéreztem és nem is kellett utántölteni a hűtőt.
Másnap miután elmentem munkába, onnan elvittük a kocsit egy szerelőhöz. Szétszedték a hűtőt (ezt eddig sehol sem tették meg) és kitakarították teljesen. 80%-ban el volt dugulva, mindössze 20%-a működött. Ez ugye 30km alatt nem jelentkezett, de amint kitettük a lábunkat a városból ....

"Nothing like a Toyota...."

szerda, augusztus 29, 2012

Összetört a kocsink

De nem is akárhogy! (Ezt úgy értem, hogy a körülmények és az azt követő események miatt nem egyszerű az eset, a kocsiban nagy kár nem esett. Bennünk meg egyáltalán semmi.)
Az egész 2 héttel ezelőtt (mire megírom lassan már 3 hete lesz...) hétfőn este kezdődött. Munkából hazafelé mentem egyedül a kocsiban. Megálltam egy lámpás kereszteződésben, ami már elég közel van a lakásunkhoz. A lámpa piros volt. Előttem is, mögöttem is állt 1-1 autó. Ebben a kereszteződésben 4 sáv van: 1 balra kis ívben kanyarodik (erre nem vonatkozik a lámpa jelzése), 2 egyenesen megy (erre akartam én is menni), s a negyedik sávból pedik jobbra nagy ívben lehet kanyarodni. Ahogy ott álltunk először a jobbra kanyarodók kaptak zöldet, így a tőlem jobbra lévő sor el is indult. Sőt az előttem lévő autós is mozdult egy kicsit, kb. fél métert, majd megállt. Én is mozdultam ugyanígy, de a mögöttem lévő kiwi nő valószínűleg csak azt látta, hogy elindulok, és a következő pillanatban már össze is gyűrte Bem tábornok (az autónk) hátsó felét. Amint eljutott a tudatomig, hogy belém jött valaki, beletapostam a fékbe, nehogy az elejét is elintézzük az előttem álló autóssal, de itt szerencsére volt elég hely. Zöldet kaptunk, s a kereszteződést elhagyva az első kis utcában félreálltunk ismerkedni egy kicsit. Felírtuk egymás telefonszámát, és biztosítóját, majd a dátumot és a neveinket, valamint a kocsik rendszámát s azt is, hol történt az eset. (Igaz annak az útnak a nevét, amit kereszteztünk egyikünk sem tudta.) Végül is én örültem, hogy megállt a nő, bár errefelé nem szokás elhajtani, pedig sok ehhez hasonló koccanást láttam már.
Sajnáltam a kocsinkat, de gondoltam majd megjavítják a javíttatás díját kifizeti a biztosító. Jó kis autó ez, (ezen kívül) semmi baja és ráadásul keveset is fogyaszt (1.3-as motorral, automata váltóval én alig több mint 7 literes fogyasztást tudtam belőle kihozni minden 100km-en), pedig másfél év alatt 30.000km-t mentem vele (összesen már 220.000km volt benne).  Ahogy összetört a kocsi másnapra időpontunk volt az orvoshoz, úgyhogy nem lehetett nem menni. Mentünk is Bem tábornokkal, kicsit hadirokkantan ugyan, de a hátsó tengelyen nem láttam (nem éreztem) semmi rendelleneset és a kipufogó sem sérült. A sebesülései csupán felszíni sérülésnek látszottak.
Szerdán végül elvittem a szervízbe, a biztosítóval telefonon bemondás alapján egyeztettem, hogy mi történt, ekkor már a nő, aki belém jött is jelentette a biztosító felé, hogy mi történt. Nekem azt mondták, hogy megvárják az autószerelő milyen ajánlatot tesz a javításra, mert ha ez több, mint amibe az autó kerül, akkor gyakorlatilag megveszik tőlem az autót. Ez egy hétig tartott. Ez alatt az idő alatt kaptunk az autószerelőtől egy Renault Megane-t (start gombbal, kártyával indult...), amit szívesen elfogadtam volna akár örökbe is, hiszen az a kocsi lényegesen többet ért, mint a mi Hondánk.
Aztán eljött az a bizonyos csütörtöki nap, amikor megtudtam, hogy Bem tábornok kómába esett. A csatatéren szerzett sérülései olyan súlyosak voltak, hogy kétszer annyiba került volna megcsináltatni, mint az autó értéke. Másnap megtudtam, hogy a biztosító nem fizeti a javíttatást, hanem megveszi az autót tőlünk. Megmondták az árat, amit néhány perc huza-vona után elfogadtam és ezzel Bem tábornokot lekapcsolták a lélegeztető gépről. Végül is a törött autónkat $250-al többért vette meg a biztosító, mint amennyiért mi másfél évvel korábban megvettük. Ha ezt nézem nem jártunk rosszul. (Igaz menet közben ráköltöttünk vagy $1500-t mindenféle javításokra: vezérmű szíj csere, első fékbetétek cseréje, első gömbcsuklók cseréje, olajcserék, olajszűrők... ...és szinte friss műszaki és regisztráció volt rajta!)

Ezt követő néhány napban minden nap más autóval mentem haza. Szerencsére a munkatársaimtól kaptam segítséget ez ügyben, amit ezúton is köszönök nekik (nem tudom, hogy a kínai vagy a sri-lankai olvassa-e a blogot vagy mindkettő). Hétvégén viszont bennem volt a sürgető érzés, hogy kocsit kell venni, de lehetőleg azonnal. Kocsi nélkül busszal is bejárhatnék, igaz akkor nem 20-40 perc lenne az út, hanem 90-120 perc és nem heti 50-60 dollárba kerülne, hanem napi 24-be, részben a 3-szori átszállás miatt.(Heti buszbérlettel biztos olcsóbb, de ha ugyanannyiba is kerülne, mint autóval, akkor is az autót választja az ember, mert az akkor indul, amikor én akarom. Jó esetben.) Úgyhogy nem kérdés, kocsit kell venni.

Felhívtam egy srácot, aki aukción árulta a kocsiját és megbeszéltem vele, hogy vasárnap elmennénk megnézni a kocsit. (1995 Toyota Sprinter 1.5, benzines, automata váltós, 131,000km) Miután leraktam a telefont, csak akkor láttam, hogy az aukció szombaton délután jár le. Na, gondoltam biztos hülyének néz, hogy akkor megyek kocsit venni, mikor már nem is lesz! Erre mi történt? Az aukción senki nem licitált a kocsira és vasárnap elmentünk, megnéztük, kipróbáltuk és lefoglalóztuk mondván, hogy majd kedden érte jövünk és kifizetjük a teljes árát. Hétfőn mentünk, mert gondoltam, ha már hétfőn elhozzuk, akkor arra a napra sem kell kocsit kérnem, hogy hazamenjek a munka után. Meg is beszéltük a szomszéd szobában lakó sráccal (mert ugye flatmate-elünk), hogy elmegy Katáért a kocsijával amikor ő végez, felveszik a pénzt, majd engem és irány a kocsiért. Ez volt a terv.
A kivitelezésben akadtak némi gondok. Először is miután Katát felvette alig mentek néhány km-t és defektet kaptak az autópályán. (Autópályán nem állhatsz meg, hivatalosan még kereket sem cserélhetsz: hívni kell a trailert és levontatnak onnan. Persze a gyakorlatban a rendőrök is elnézőek bizonyos ideig... Itt az autópályák teljes hossza be van kamerázva, úgyhogy pontosan tudják mióta állsz ott, ahol állsz.)
Szóval barátunk nekilátott kereket cserélni, de hamar rádöbbent, hogy nincsen nála kerékkulcs. Felhívták telefonon a tulajt, akinél lakunk, mert neki vannak szerszámai. Ő kiszaladt kocsival, de persze ilyen méretű kulcsa neki sem volt, úgyhogy elmentek egy szerelőhöz, aki aztán visszament a sráccal a kocsihoz kicserélni a kereket. Ezalatt Kata vigyázott a kocsira. A szerelő fellazított 3 csavart, de a negyediknek el volt kopva a feje, úgyhogy azt hiába próbálták nem tudták kitekerni. Nem volt más, mint ki kellett hívni az autómentőt, hogy levontassa a kocsit onnan. Kiment az autómentő és csodák-csodájára neki sikerült kicsavarni azt a makacs csavart, s a kereket is kicserélte. Ez $70-ba került. Miután az autómentő jól végezte dolgát elment. A kocsit csak ezután akarták beindítani, de nem sikerült. Úgy tűnt lemerült az akkumulátor. Kata ekkor már arra gondolt, hogy ezek lehet, hogy azért történnek, mert igazából nem is kellene megvennünk azt az autót, amiért elindultunk. Illetve ekkor még csak ők indultak el, mert én a munkahelyemen voltam. Miután rendszeres helyzetjelentést kaptam telefonon, hogy éppen most milyen hihetetlen dolog miatt nem tudtak még 1 méterrel sem tovább jönni, megbeszéltem a főnökömmel, hogy elvisz minket a kocsiért. A barátunk kocsiján úgyis mankókerék volt, nem hiszem hogy szeretett volna vele még 100km-t kocsikázni aznap este. Ugyanis az autó amit vettünk Takaniniben volt, mi meg Albanyban lakunk (ez szinte majdnem a város két legmesszebbi pontja). Elmentünk a főnökömmel, felvenni Katát, aki közel két és fél órát töltött könyvének olvasásával az autópálya szélén lerobbant kocsiban. Éppen mire odaértünk a főnökömmel, pont akkor ért vissza az autómentő is. Az akkumulátor nem volt lemerülve, csak a sarukat kellett megigazítani és már be is indult a srác kocsija. Megbeszéltük, hogy ő megy haza, mi meg folytatjuk utunkat. Végre elindultunk a kocsink felé. Menet közben még volt egy kis gond: a főnököm összekeverte Takapunát Takaninivel (a kettő között majdnem 40km van), de miután ezt korrigáltuk végül eljutottunk az új (legalábbis nekünk új) autónkhoz.
Benzin annyi volt benne, hogy a legközelebbi kúthoz még el tudjunk menni és a bal hátsó irányjelző nem működött, de másnap rájöttem, hogy csak a csatlakozót kellene összedugni, mert egy helyen szét volt csúszva. Ezen kívül ablakmosó folyadékot és 1 izzót kellett bele venni. Most minden rendben van rajta.
Így sikerült a Honda Civic-et egy Toyota Sprinterre váltani, ami még nem egy Toyota Prius, de már jó úton haladunk felé. 

csütörtök, július 19, 2012

The Door

Ma egy különös eseménybe futottunk bele.
Orvoshoz menni nem egy örömteli dolog, pláne ha az ember közérzete is rossz. Már vagy 2 hete kisebb-nagyobb bajom volt, úgyhogy eljött az ideje, hogy pontot tegyünk a végére. Az orvosi rendelőbe a szokásos hitetlen énemet vettem elő - mivel meggyőződésem, hogy az itteni orvosok semennyire nem értenek a dolgukhoz. Szerencsére azonban nem a kedvenc filippínó doktornénimhez hívtak be, hanem egy még nehezebben érthető indiai-pakisztáni-sri-lankai (vagy valami hasonló) kedves mosolygós nénihez. Vizsgálat megvolt és szinte el is hittem amit mondott, mert említett egy európai gyógyszernevet is (valószínűleg ezzel vett le a lábamról vagy az is lehet, hogy az ingyenes 4 szem Strepfen-nel). Egyébként tényleg rendes volt, mert akciósan vizsgált engem mindössze $50-ért.
 Mentünk is kiváltani a gyógyszert a gyógyszertárba. A gyógyszerész bácsi egy aranyos ősz hajú szemüveges (amilyennek egy gyógyszerésznek lennie kell) ember volt. Az, hogy a nemzetiségünket a nevünkből tudta-e - vagy csak elolvasta a számítógépén az adatoknál - egész ott tartózkodásunk alatt nem derült ki. Megkérdezte, (természetesen angolul) hogy magyarok vagyunk-e, mire mondtuk, hogy persze. Erre ő ezt mondta (fonetikusan írva) "madgyar".
-Meglepődtetek, mi? - mondta tovább angolul.
Közben bejött az üzletbe egy másik ember is, akinek már előre el volt készítve a kiváltandó orvosság. A gyógyszerész bácsi pedig folytatta:
 - Tudjátok ezt honnan tudom? Onnan, hogy amikor ilyen kisfiú voltam - s mutatta a kezével is. (kb. 10-14cm mutatott...) - akkoriban bélyeget gyűjtöttem. "Madgyar poszta" ez volt ráírva. Te is gyűjtötted, ugye?! - szólt a pénztárnál éppen fizető pasasnak.
- Igen, persze... Hungary. Nekem is volt olyan.
- Akkoriban mekkora szám volt, ha valakinek olyan bélyege volt, ami a vasfüggöny mögül jött! - folytatta a nosztalgiát az öreg.
Mesélte, hogy most látott a moziban egy filmet, amit egy magyar írónő könyvéből filmesítettek meg. Olvasta is a könyvet és áradozott, hogy mennyire jó. Nézzük meg, vagy olvassuk el. Tartott egy kis előzetest is a gyógyszertárban, hogy miről szól és behívott a pult mögé megmutatni a számítógépen a könyvet és az írónőt.
Ez egy olyan momentum volt, amit elképzelni nem tudtam volna. Én teljesen meglepődtem.
A könyvet Szabó Magda írta, a címe Az ajtó. Itt bővebb infó is van, ha érdekel valakit: http://www.imdb.com/title/tt1194577/releaseinfo

Érdekesség, hogy a filmet a világon 6 országban játsszák és ebben ki tudja miért Új-Zéland is benne van.

szerda, április 04, 2012

Lottó

Ilyen közel még nem jártam a főnyereményhez....

Mint tudjuk a múlt hét szombaton egy szerencsés embernek 26millió NZD ütötte a markát. Ez mostani árfolyamon számítva 4,7 milliárd Ft és némi apró. Na ez nem én voltam, pedig mostanában elég közel jártam hozzá. Nem is egyszer, hanem már vagy 3-4 hete folyamatosan.
Ha hinni lehet ennek a kisbolt tulajának (ez az alapfeltétel), akkor a szelvényt nála vették ebben a boltban. Az elmúlt hetekben sokat voltam itt, mert az üzlet melletti-mögötti épületet és az egész üzletsor előtti féltetőt a mi cégünk csinálja. Nevezetesen az első munkáim egyike ez itt.
Ennyit a "lottó nyereményhez közel járásról"... Viszont ez most egy jó alkalom arra, hogy néhány képet megosszak másokkal arról, hogy mit csinálok a hétköznapokban. (Már a CNN is érdeklődött, úgyhogy kénytelen vagyok engedni a nyomásnak.) Szóval többnyire ilyen és ehhez hasonló fémszerkezetes épületek, épületrészek rajzolgatásával töltöm az időm.
S, hogy szépen keretbe foglaljam a rövid mondandóm, ilyen bravúros átvezetés után (katasztrofálisan gyenge) ismét egy kis lottó... Még Magyarországon hallottam egy szép gondolatot, ami a lottóval kapcsolatban mindig eszembe jut. Amikor nagyjából 2Mrd Ft-ot lehetett nyerni valaki ezt mondta: "ez a pénz kihúzna egy hétre a sz@rból".