szombat, december 25, 2010

Xmas 2010

Kívánunk Mindenkinek Békés, Boldog Karácsonyt!
MERRY CHRISTMAS , BUON NATALE , FROHE WEIHNACHTEN , BOLDOG KARÁCSONYT , FELIZ NAVIDAD , JOYEUX NOÍL , VROLIJKE KERSTMIS , FELIZ NATAL , GOD JUL , РІЗДВОМ , CRACIUN FERICIT , 圣诞快乐 , HYVÄÄ JOULUA , РОЖДЕСТВОМ

kedd, december 21, 2010

Sün Új-Zélandon

Tegnap délután/este-felé éppen a szobánkban voltunk, amikor furcsa hangokra lettünk figyelmesek. Kinéztem az ablakon és egy mejnó madarat pillantottam meg. A mejnóról bővebben itt lehet tájékozódni.
Először úgy láttam mintha egyedül lenne és nem értettem miért csipog ilyen szokatlanul hangosan. Félig egy bokor mögött volt, ezért jobban kihajoltam, hogy láthassam mire ez a nagy rikoltozás. Akkor vettem észre, hogy egy sünivel hadakozik...  ...gyorsan ki is szaladtunk 1-2 képet készíteni.
A mejnó sem őshonos itt, akárcsak a süni, bár gondolom nem bevándorlással kapcsolatos vitájuk volt... ...sokkal inkább a bogarakon veszhettek össze, ami mindkettejük táplálékául szolgál. Akárcsak Észak-Amerikában vagy Ausztráliában a sündisznó Új-Zélandon is betelepített fajnak számít, azonban itt - hasonlóan a vadnyulakhoz - kártevőként kezelik. Az ember nem is gondolná, de sajnos ez az aranyos kis állat óriási károkat okoz az őshonos fajokban, köztük a rovarokban, csigákban, gyíkokban és különösen a talajon vagy a part mentén fészkelő madarakban.
Bár a mi sünink még pici, azért előszeretettel ropogtatta a kövek alól előtúrt bogarakat és nem zavartatta magát miattunk. A süniről készült 1 perces videó itt tekinthető meg.

Elvetemült süni rajongóknak ajánlom a "SÜN RAKÉTA" nevű játékot, amelyben a cél a sünink Föld körüli pályára állítása. Játék használatának leírása alul.


Először az egér segítségével tudjuk a csúzliból kilőni szegényt, majd a jobbra-balra nyilakkal tudjuk irányítani. Megfelelő összegek megszerzése esetén két kilövés közt bevásárolhatunk, hogy sünink még messzebb szálljon. Vehetünk ejtőernyőt és radart is, valamint növelhetjük a süni nyúlékonyságát is. ;-) Jó szórakozást!

kedd, december 14, 2010

Vízum ügyintézés

Amit mindenek előtt tudni kell: Aucklandben adtuk fel a kérelmeinket. Itt lassú az ügyintézés és mindezt a karácsony előtti lelassult munkakedv is nehezíthette. Ezért ezt senki ne tekintse általános érvényűnek.
Nem részletes ismertetőt vagy tippet, ötletet szeretnék adni, hanem a saját élményeinket szeretném megosztani. Szeretném hangsúlyozni, hogy minden bevándorlással kapcsolatos dologban a legjobb, ha az Immigrationt kérdezi az ember, végtére is ők fogják elbírálni a kérelmeket...

Már Új-Zélandra indulásunk előtt alaposan körüljártuk ezt a témát. Letöltöttük a nyomtatványokat, amelyek ránk vonatkoznak és próbaképpen ki is töltöttük őket otthon. Minden csatolandó dokumentumot ellenőriztünk, hogy biztosan megvan-e minden. Megvolt, megnyugodtunk. A kérelmek végén van egy check list is, azt is átnéztük, ott is stimmelt minden. Aztán elutaztunk, megérkeztünk, kihevertük a jetlag-et és nekiláttunk élesben.

Újra kitöltöttük (most már véglegesen) a dokumentumokat. Kellett keresnünk egy békebírót is, aki igazolja, hogy valóban házastársak vagyunk. Interneten megnéztük hol van a legközelebbi és telefonos egyeztetés után még aznap délután tudott bennünket fogadni. Előre megbeszéltük, hogy ha kérdezi mióta vagyunk együtt, hogy ismerkedtünk meg és mikor, akkor én is a valós dátumokat mondjam, ne csak Kata. Erre a békebírónál kb. 5 percet töltöttünk. Ebből 3 azzal telt el, hogy bementünk az asztalig ahol helyet foglaltunk majd vissza kimentünk keresztül a szép nagy házon. Semmit nem kérdezett, nagyon kedves volt és segítőkész. Ja, és mindezért nekünk egyetlen centet sem kellett fizetnünk, ez a szolgáltatás ingyen van.
Ezután Kata még 1.201-szer átnézte a papírjainkat és a hozzájuk tartozó csatolmányokat és megállapította, hogy  "jó, de nézze át azért az egyik ismerősünk is". Átnézte, talált is benne hibát. ;-) Ennek eredményeképpen az egyik oldalt újra ki kellett nyomtatnunk egy idegen országban (nyomtató persze nem volt senki ismerősnél) vasárnap! Szerencsére gyorsan találtunk olyan helyet, ahol nyomtattak. $2.20 be került, ebből 20 cent volt az oldal nyomtatása és 2 dollár az élő munkaerő igénybevétele, aki a navigálásunk alapján kinyomtatta a kért dokumentum kért oldalát. Ez nekem furcsa volt, mert otthon nem így megy, de egye fene, a lényeg az volt, hogy minél hamarabb be tudjuk adni a papírokat.

Október 18-án érkeztünk és november 1-én (nem kis segítséggel) beadtuk a kérelmeket. Csatoltuk amit csatolni  kellett és vártunk. A kérelmek beadásakor lehetett kérni, hogy szeretnénk-e online értesítést kapni a folyamat során. Mi kértünk és kaptunk is. Ám először is egy hiánypótlásra felszólító emailt. Azt kérték, hogy csatoljunk még 2 igazolást a lakhatással és a sulival kapcsolatban 48 órán belül. Ha ezt nem tesszük meg, akkor be nem küldöttnek tekintik (tehát nem elutasítják!) a kérelmet és visszapostázzák. Szerintem ez egy jó hozzáállás. Nekem ez nagyon szimpatikus volt. Elküldtük amit kértek, bár elég idegesen telt az a majdnem 20 óra, ami alatt mindent elintéztünk.
Az immi oldalán kaptunk egy felhasználónevet és regisztrálhattuk magunkat, így nyomon követhettük az eseményeket. Azért cselesek voltak, mert a regisztrációnál tudnunk kellett az útlevélszámunkat is, ami ugye nem volt nálunk, mert korábban elküldünk nekik a vízumkérelmünkkel. Még szerencse, hogy egyszerre csináltattuk és majdnem minden szám megegyezik benne. ;-)
Ismerősök, barátok, suli mindenki azt mondta: 1-2-3 hét és meglesznek a papírok. Biztosan nem tudhatták, hogy meddig tart a procedúra és ezért is írtam, hogy a hivatalt kell megkérdezni. A barátok lehetnek kedvesek és segítőkészek, de nem ők bírálják el a kérelmeinket.

November 19-én érdeklődtünk először a study visa iránt. Felhívtuk őket telefonon és azt mondták sorban van  a kérelem, de talán ha írunk egy emailt, akkor azzal meggyorsíthatjuk a folyamatot. Írtunk. 3 napon belül jött a válasz: "reméljük 2 héten belül döntés születik az ügyben". Mi is reméltük, de nem így lett.
1 héttel később megint hívtuk őket ugyanazon a számon. Rejtélyes módon akkor már nem tudtak információt adni ugyanazon a számon, hívjuk fel a call centert! Felhívtuk, 10 perc "Vivaldi, Négy évszak: Tél" hallgatása után odáig jutottunk, hogy visszahívnak. Vissza is hívtak szinte azonnal de sajnos megint csak ott tartottunk, hogy írjunk emailt. Írtunk. 3 napon belül jött a válasz: "reméljük 2 héten belül döntés születik az ügyben". Mi is reméltük, de nem így lett. Annyival viszont előrébb voltunk, hogy hamarosan a case officerhez kerül a kérelem, így bíztunk benne, hogy már nem tart olyan sokáig.

November 29. Az első tanítási nap a suliban. Kata elment nagy boldogan, de közölték vele, hogy addig nem mehet, amíg nincs meg a vízuma. Kb. 30 diákból a felének nem volt meg, úgyhogy nem egyedi eset volt. Ekkor két hét volt még a suliból és utána a nyári szünet. Szünet utáni első tanítási nap valamikor február elején lesz. Na, itt leesett az állunk. Mit fogunk mi addig csinálni?!
Aztán amikor az ember már nem számít rá, akkor történnek a jó dolgok. Amikor úgy voltunk vele,hogy most már tulajdonképpen mindegy ha idén nem is lesz semmi az egészből, akkor megkaptuk.

December 13-án (Kata mondta, hogy ez egy szerencsés nap lesz) fel akartuk hívni a call centert. 10 perc "Vivaldi, Négy évszak: Tél" hallgatása után odáig jutottunk, hogy visszahívnak. Amíg a visszahívásra vártunk gondoltuk megnézzük az immi honlapján, ahol regisztráltunk, hogy mi a helyzet. Nem reméltünk semmi különöset, mert elméletileg minden változásról kaptunk emailt a saját címünkre, de már egy ideje nem jött email. Kata pedig naponta rengetegszer megnézte, hátha az éjszakások küldtek emailt az immigrationtől...
Amikor belépett látta,hogy megvan a study visa! (Emailt Kata azóta sem kapott, sőt a vicc az, hogy én kaptam!) Nagyon megnyugodtunk. Nincs több aggodalom, most már az én open work visám is meglesz, csak ki kell várni. 43 napja vártunk erre a pillanatra és bár még nincs a kezünkben az útlevél, azért sokkal jobb így sétálni az utcán.

Ha újra kezdhetnénk egyvalamit  biztosan másképpen csinálnánk. Először beiratkoznánk a könyvtárba (mert ahhoz kell az útlevél is) és csak utána küldenénk el a vízumkérelmeket. Így gyorsabban eltelne az idő, amíg az ember nem nagyon tud mit csinálni, csak vár és megpróbál úgy élni közben, hogy minél kevesebbet költsön, mert nem lehet tudni, hogy meddig kell kitartania a pénzének. Legalábbis nekünk így volt.

hétfő, november 29, 2010

Tengeri makk

Ez a nap sem indult másképpen, mint a többi... alapvetően várakozással telnek, várakozással a vízumainkra. Azonban mégis más lett mint a többi, ezért is ragadtam billentyűzetet. Reggel már korán készülődtünk, előző este ugyanis elhatároztuk, hogy Browns Baybe megyünk. Kicsit láblógatás a vízbe, kicsit vásárolunk és kicsit mást is elintézünk...
Nagyon szép idő volt, amikor odaértünk. Bár nem volt túl meleg a víz, azért mégiscsak jól esett bokáig-féllábszárig bemenni. Otthon tescoba menet nem volt tengerpart, ami útba esett volna, na mondjuk itt meg tesco nincs! ;-)
Ez is egy olyan dolog amit szerintem nem lehet itt megunni, de ezt majd szeretném 8 év múlva is ugyanígy leírni.
Na, vissza a történtekre!
Sétálgattunk, sétálgattunk, egy kis kőre lecsücsültünk.... fényképeket csináltunk és gondoltuk hazaviszünk egy jópofa kis kavicsot kabalának. Fel is vettünk egy kis aranyosat, hogy majd ez lesz a varázskövünk. Miután kellőképpen megszáradtunk, célba vettük a boltot. Alig tettünk pár lépést, amikor észrevettem a hullámok által kimosott hordalékok közt valamit. Ez nem egy kavics volt, de nem is kagyló. Valami korall szerűnek gondoltuk először. Volt rajta egy nagyobb lyuk középen és oldalt mintha 4 kis kéménye lett volna. Az egész körülbelül 4-5cm volt. Ez egy fokkal jobban tetszett, mint a sima szürke kis kavics, ezért Kata egy alig észrevehető laza csuklómozdulattal megszabadult a kavicsunktól és ezt a meszes vázú kis valamit a zsebébe tette.
Boltba mentünk, elintéztük, amit akartunk és hazamentünk. A gondok másnap reggel kezdődtek.
Borús volt a reggel, szinte mindenütt felhők voltak az égen. A kis kabalánk az íróasztalon lakott és amikor reggel az asztal fiókjait húztam ki-be furcsa, nem várt esemény következett be. A meszes vázú valamink elkezdett mozogni. Eddig nem néztem meg tüzetesebben, csak leraktuk oda. A kéményekben mintha kis kagylók laktak volna. Ahogy a fiókot húztam az asztal lapja rezegni kezdett és erre a rezgésre kinyílt és mozgott kicsit a kagyló szerű valami.
Teljesen rosszul voltunk, egyrészt a látványtól, amikor ezek a szegény kis valamik megmozdultak, másrészt attól is, hogy ez most biztos rossz dolgokat fog maga után vonni.
Nem is késlekedtem sokáig, elhatároztam, hogy visszaviszem őket Browns Baybe, amilyen gyorsan csak lehet. Busszal mentem, táskámban a kis állatokkal. Tudva hogy élnek és mozognak nem mertem őket a zsebembe tenni, ahogyan azt előző nap még simán megtettük.
Amikor a partra értem még felhős volt az ég. Kerestem nekik egy sziklába vájt vízzel telt  kis medret és oda tettem őket. Ezután minden valószínűség szerint mintegy varázsütésre megszűnt a "rontás", mert szinte azonnal kisütött a nap. Egész nap jó idő volt utána.
(A képen középen vagy talán kicsit jobbra ŐK azok.)
Azért gondoltam mégsem megyek haza üres kézzel és kerestem egy jópofa szürke kis kavicsot. Olyasmit, amit korábban eldobtunk.
Hosszas kutatómunka eredményeként végül kiderült, hogy a "kis állatok" (mi így hívtuk őket egymás közt) tengeri makkok, amelyeket jelenleg a fogorvosok irigyelnek és vizsgálnak leginkább, mert olyan erős ragasztót képesek vizes körülmények közt előállítani, amilyet bizony az emberiségnek még nem sikerült. A világ minden tengerében megtalálhatóak és maximum 3-5cm-re nőnek meg. Apró planktonokkal táplálkoznak és biológiailag a rákok rokonainak mondhatják magukat. Jó hír, hogy a jelenlétük azt jelenti a víz nem szennyezett nehézfémekkel és legkevésbé cinkkel.

szombat, november 20, 2010

Vásárolni voltunk...

...mert vásárolni jó!
Na, azért nem egy nagy bevásárlás volt, csak úgy néhány számunkra fontos és szükséges termék legális beszerzéséről van szó. Képek nem lesznek, mert ilyen helyeken nem szabad fényképezni és amióta befenyítettek, hogy nem vehetek alkoholt, azóta kimondottan szófogadó lettem.
Kezdjük az alapoknál: kijön ide az ember fia és nem egészen vannak olyan nevű boltok, amelyeket otthon megszokhatott, sőt tovább megyek a termékeknek is más nevei vannak. Erre azért lehet és kell is készülni - kell egyfajta nyitottság - kipróbálni az új dolgokat, mert abból aztán akad bőven!
Vannak azért bizonyos termékek, amelyek ugyanúgy megtalálhatóak otthon is a polcokon, mint itt. Ilyenek a Pedigree tápok (ezek mondjuk nekünk éppen nem fontosak, mert mi nem ezzel lakunk jól), Schwarzkopf, Fructis, Gillette, Kaiser, Heineken és tsai..., Maggi, Tefal, Nesquick nyuszi és nagyon sok mással még nem volt szerencsénk összefutni. (Ha valami kimaradt volna, az nem azt jelenti, hogy nincs!) Sok mindent kaphatsz, amit otthon is, de a hétköznapi bevásárlásnál nem teljesen ez a helyzet.
A lényeg az, hogy nincs Varga péki kenyér, Globus májkrém, Kőrösi csípős ketchup, Szentkirályi ásványvíz vagy Kanizsai világos. "Páncélos" termékeket itt csak a halaknak gyártanak. Nem találtunk eddig májkrémet vagy vagdalthúst ilyen kiszerelésben. Halak viszont és mindenféle tengeri jószágok szépszerével akadnak. Láttunk olyan halat, (és itt most előre is bocsánatot kérek, de én parasztgyerök vagyok, ehhez nem értek) amelynek a hátára csúsztak a szemei, a szája pedig a feje bal oldalára - bizonyára a sok tengerfenéken hasalástól - hát érdekes látvány volt. Kisebb és nagyobb rákokat. Volt akkora, amire először azt hittük valami teknős...
A rákok egyébként árban annyiba kerülnek mint a csirkemell kilója, úgyhogy nem nevezném itt luxuscikknek.
Vannak érdekességek is, például a 40g-os kiszerelésű paprika vagy mák (és ez a legnagyobb kiszerelés!); a zacskós jégkocka (3kg 3$); az előre kicsomagolt reszelt sajt vagy például a sört lehet eleve hűtve is venni, akár rekesz-számra is. Hűtött helyiségből vagy hűtőpultból. Az egyik boltban éppen a hűtőpultoknál nézelődtünk, amikor érdekes fagyasztott húsokra bukkantunk. Balról jobbra a polcokon a következő feliratok voltak írva angolul: "nyúl", "vaddisznó", "krokodil". ;-) Ez utóbbinál nem is mertünk sokáig nézelődni.
Végeztünk egy kis "házi árversenyt" az "új világ" és a "peki" között, amit most kimondottan nem részleteznék. 10 számunkra fontos mindennapi termék árát vizsgálva: kenyér, margarin, tej, tejföl, liszt, lekvár, rizs, mosószer, fogkrém, zsebkendő. Nálunk minden esetben a peki nyert, úgyhogy ha ez fontos valakinek, akkor a nagy sárga boltba menjen. Zöldséget, gyümölcsöt (még tojást is) a zöldségesnél olcsóbb venni. Egyébként gyanítom ez kevés itt élőnek hasznos, mert ők ezt már vagy tudják, vagy nem veszik figyelembe. Ahogy legalábbis mi megfigyeltük az itt élőket (nem kimondottan a magyarokat) nem az ár alapján vásárolnak. Jóléti társadalom.
Ezt leginkább az újonnan érkezőknek szántam, ha valahonnan be kell szerezni a legszükségesebbeket, akkor legalább az irány megvan, aztán indulhat a VáSáRLáS!!!

hétfő, november 15, 2010

Kreatív blogger díj

NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM HELGA, ÉS ADOM IS TOVÁBB A STAFÉTA BOTOT!! ;-)
Köszönöm továbbá anyukámnak és a Ráma margarinnak....


Amit tenned kell:

1: tedd ki a blogodba a kreatív blogger emblémát

2: válassz öt embert, aki véleményed szerint érdemes rá

3: írd ki a nevüket, és lapjuk linkjét

4: szólj nekik, hogy nézzék meg blogodat, ahol szerepelnek és ennyi :)

és akiknek Én adom a díjat...............


1. MartinIsti: http://martinisti.wordpress.com/

2. Helga: http://forditottvilag.blogspot.com/

3. Jocó: http://kiwi-joco.blogspot.com/

4. Rita: http://nzperx.blogspot.com/

5. Tamás: http://pukekokaka.blogspot.com/


Mostantól Rajtatok a világ szeme, Adjátok tovább 5 olyan blogolónak akik lekötik a figyelmeteket :))))

szerda, november 10, 2010

Jogsi kell a sörözéshez...

Ez természetesen nem szó szerint értendő, de furcsa helyzetbe kerültünk az egyik helyi szupermarketben.
Azt már korábbi vásárlásainkkor is láttuk, hogy alkohol és/vagy dohánytermék vásárlása esetén 25 év alatt kötelező bemutatni a személyi igazolványt vagy valamilyen személyi azonosító okmányt. Ezért erre már fel voltam készülve.
Bementünk a boltba, na majd most! veszünk pár üveg sört és este az ismerősökkel majd jól elfogyasztjuk. Nem vagyok egy nagy italfogyasztó, de a söröket szeretem. Magyarországon közel 100 különböző sört volt szerencsém megkóstolni. Ha alkalmanként vettem, (akkor is mindig csak 1 üveggel vagy dobozzal) figyeltem rá, hogy a korábban fogyasztottaktól eltérőt válasszak.
Szóval nekem eleve furcsa volt, hogy itt nincs olyan sok fajta, mint otthon. 6-os kiszerelést kerestem és kb. 10 perc keresgélés után, amit egy hűtött helyiségben töltöttünk végre találtam egyet, gondoltam ennek az ára is és íze is jó lesz.
Fizetésre került a sor és készítettem az Eftpost, meg a személyimet. Mivel az útleveleink az Immigration-nél vannak, azzal nem fogom tudni igazolni magam. A pénztáros hölgyön is láttam, hogy a sör láttán izgalomba jött és már akarta kérni a személyit, amikor odaadtam neki. Ekkor rámutatott egy táblára (amit eddig persze nem vettünk észre). 3 fajta személyi okmányt fogadnak el: útlevél, itteni  személyi és itteni jogosítvány. Nekem ugye egyik sincs. A pénztáros kedves volt, mert vagy 3-szor bocsánatot kért, de hát mit volt mit tenni, azt a sört ott kellett hagyni. Erről nem ő tehet, ha ez a szabály, akkor én most nem vehetek sört.
Az útlevelem egyenlőre nem lehet tudni meddig lapul még az Immigration valamelyik fiókjában, így azzal most nem vehetek sört. A legegyszerűbb mód most az lenne, ha levizsgáznék autóvezetésből és itteni jogsit szereznék. Így alakult ki az a helyzet, hogy jogsi kell a sör vásárláshoz.
A vicc az egészben az, hogy hiába töltöm be egy hét múlva a 25-öt, na de mivel tudom ezt itt igazolni?!
Külön emiatt nem fogok levizsgázni, egyenlőre úgysem vezetek még, úgyhogy marad a józan élet! ;-)


ui.: ...és mi lenne, ha még dohányoznék is!? Ha máskor nem, de most biztos leszoknék!

kedd, november 09, 2010

Belváros, buszozás...

Az első benyomásaink alapvetően jók, tetszik, ilyennek képzeltük.



folyt. köv.


DE! A kerítések gyalulatlan fából vannak és nem füstölt hús-hentesipari termékekből. A házak bizony gyakran hűvösek (pedig már tavasz van) és volt szerencsénk 1-2 "fantasztikus" lakást is látni. Kb. olyanokat, hogy ha otthon a pincét berendeznénk, akkor az is különb lenne. Egy sráctól olyan email-t is kaptunk, hogy ugyan most laknak a kiadó szobájában, de szívesen kiadná a garázsát átmenetileg...  :-)
Azt hiszem a kiwik képesek rá, hogy mindig okozzanak meghökkentő meglepetéseket. 
Rendszámok: nem akartam külön lefényképezni, mert azért az mégis csak egy egyedi azonosítója a járműveknek, de itt rengeteg egyedi rendszámtábla van. Arányaiban sokkal több, mint amivel otthon találkoztunk. "OH GIRL" "BUG" "VEN2L8" "4MYMOM" vagy csak egyszerűen "I". Cégek is reklámoznak ilyen formán és fiatal suttyók terepjáróján is gyakran van ilyen. 
Sarok ablakok: Minden külön szívfájdalom nélkül összeragasztanak két egymással 90°-ot bezáró üveglapot, ha az éppen úgy jön ki, hogy oda oszlopot nem akarnak tenni.
Végül is minek elrontani vele a páratlan kilátást!?
Voltunk a belvárosban is, körbejártuk kicsit kihasználva az akkor még érvényes heti buszbérletünket. Hát, furcsa... na! Furcsa élmény 40 emeletes felhőkarcolók közt sétálni. Nekem legalábbis az. A tanyán egykor a diófa is hatalmas volt nekem és csak az almafára mertem felmászni, de ezek lélegzetelállítóak. A belváros - bár gyalogosan is gyorsan körbejárható - rendezett, és modern város benyomását kelti. Itt már viszonylag sok turistával találkozhatunk és nekem is volt szerencsém útbaigazítani egy idős házaspárt a Hadászati Múzeum irányába (később láttuk őket, hogy odaértek, úgyhogy dagadt a mellem rendesen...). Azért itt is vannak olyan nyócker jellegű helyek. Volt szerencsénk ebből is ízelítőt kapni, amikor egy meglehetősen rossz külsejű csávó hangosan szitkozódott az autósokkal és járókelőkkel, a kukákat rugdosta... ...aztán megnyugodott, mert a következő 15 percben még legalább 3-szor futottunk vele össze. 
A buszozással is vegyes érzelmeink vannak. Elmentem az egyik állomáson a wc-re és kicsit olyan volt, mintha a star wars-ba (de legalábbis az űrkorszakba) csöppentem volna. A bódé maga rozsdamentes fém külsejű volt két személy egyszeri használatára. Lekerekített végekkel, gombnyomásra nyitódó ajtókkal. Ki kellett választani, hogy férfi, nő vagy mozgássérült vagyok-e. Gondoltam én a férfi kategóriába esem hát kis hezitálás után megnyomtam a megfelelő gombot. Az ajtó elhúzódott oldalra a falba. Beléptem és egy kedves férfi hang mondta nekem, hogy nyomjam meg a gombot, amelyik villog és akkor becsukódik az ajtó. Jobbnak láttam szót fogadni. Ezután elmondta, hogy 10 percet ad nekem a dolgom elvégzésére és feltett egy (minden bizonnyal) nem jogdíj köteles zenét, hátha így könnyebb lesz nekem. Könnyebb lett. Gombnyomásra lehúzhattam a wc-t és megmoshattam a kezem (na, azért nem benne, hanem) a mosdókagylóban. Gondoltam van még egy kis időm a 10 percből, amit kaptam és szétnézek idebent. Volt felhajtható pelenkázó és kapaszkodók a mozgássérültek részére. Sikeresen megtaláltam az ajtónyitó gombot is és dolgom végeztével elhagytam az űrgammák forgatási helyszínét. (Sose gondoltam volna hogy ennyit írok egy pisilésről...)
 A buszok és sofőrjeik szépek, tiszták, kedvesek, rendesek, de a járatok száma kevés, a közlekedés rendszertelen. Nyilván mindez amiatt van, mert mindenkinek autóval kell járnia. Autós társadalom épült ki, ami szerintem rossz.
 Rossz egészen addig, amíg nem lesz hibrid vagy teljesen megújuló energiából élő ez a szegmens. De gondolom ez most a legkevésbé érdekli a nap- mint nap munkába járókat.  Azért nem reménytelen a tömegközlekedés sem és ismerünk olyat, aki élő példa rá, hogy simán meg lehet oldani az ilyen jellegű munkába járást. Akarni kell. 

vasárnap, november 07, 2010

Torbay, Long Bay Beach - a kezdetek

Megérkezésünk után nem sokkal már szeltük is keresztül a várost úgy hosszában fel, északnak. Az első majdnem két hetet Torbayben töltöttük. Hálásak vagyunk a családnak, akiknél lakhattunk. Óriási segítséget jelentettek a tanácsok, amelyekkel a kezdetekben elláttak bennünket. Helyismeret, helyi mobilszám beszerzése,  bankszámlanyitás, közlekedés, vásárlás....   ...és hogy hol találom a hosszú "í" betűt a billentyűzeten ;-) Sok hasznosat tudtunk már előre a blogokról,fórum oldalakról is, de persze itt élni, élőben egészen más. Újabb és újabb problémák vetődnek fel. Nagyon jó, hogy itt ilyen közösséget talál az ember!
Az első nagyjából 4 napban nem voltunk - hogy is mondjam - a helyzet magaslatán. Az első napot nehéz volt ébren kibírni, aztán másnap reggel arra ébredsz, hogy már teljesen kialudtad magad és kiderül, hogy még csak hajnali 4 van. Persze ennek megfelelően már délután 5-kor azt várod, hogy mikor lehet lefeküdni aludni. Aztán a negyedik-ötödik napban már minden oké. Aznap már teljes kapacitással működik a szervezeted. (Első nap a beszélgetések 80%-ára már aznap este sem emlékeztem.)
Többnyire a North Shore-on jártunk-keltünk és annak is az északi részében: Torbay, Browns Bay, Albany, Glenfield. Ezek alapján még véletlen sem hoznám párhuzamba kis hazánk fővárosával. Auckland nem olyan mint Budapest. Egyetlen hasonlóság mindössze a lakosainak száma lehetne. Nagyon nagy részben kertvárosi részekből áll (amit mi eddig láttunk belőle). Számtalan parkkal és tiszta, rendezett játszóterekkel találkoztunk. Itt a North Shore-on (amit eddig láttunk belőle) minden partszakaszon van öltöző, zuhanyzó, padok, játszóterek... hogy ha lemegy az ember a partra fürdeni (ami persze ingyenes), akkor ne üljön ki a só a lába szárán, mire hazaér.
Az első benyomásaink alapvetően jók, tetszik, ilyennek képzeltük.

folyt.köv.

szombat, október 30, 2010

BUD-PRA-ICN-AKL

Már lassan 2 hete, hogy Új-Zélandon vagyunk, úgyhogy ideje beszámolnom a történtekről. Kezdjük is mindjárt az elején...

... a billentyűzeten nincs hosszú i, úgyhogy ezt senki ne reklamálja! ;-)

2010. október 16-án indultunk. Még délelőtt, nagyjából 9 körül indultunk el otthonról, hogy időben érkezzünk (mert ugye bármi közbejöhet) a ferihegyi reptérre. 11-kor meg is érkeztünk, nem is volt semmi probléma út közben. A hosszú távú parkolót is sikeresen megtaláltuk és már csak végig kellett húzni a csomagokat az épülő légikikötő előtt. 
Nem sokkal később megérkezett az útitársunk is, a felismerés elsőre és azonnal megvolt, annak ellenére, hogy korábban sosem találkoztunk még. 
Menet közben kiderült, hogy a tetőterasz az integetők elől zárva van, de az épület mellől is megoldható volt a dolog. 
Miután eltűntünk a folyosón először az útleveleinket nézték meg, majd következett egy jobbra-balra kacskaringós kiszalagozott nemtudommicsoda. A célja, hogy kis helyen sokan tudjanak sorba állni. Ezután jött a vetkőzős kapu: öveket, karórát, pénzt, kulcsot, kabátot, egyeseknek cipőt is le kellett vetni. Útitársunknak itt egy motozáson is át kellett esnie, majd a táskájában talált fantát meg kellett igyuk. Végül is rendesek voltak, hogy nem csináltak különösebb problémát. Szóltak, hogy igyuk meg és akkor ha kidobtuk mehetünk tovább. Felráztuk, kifröcsköltük, majd ami benne maradt megittuk és sűrű elnézések közepette elhagytuk a helyiséget. Átmentünk egy fotocellás ajtón, (amelynek csak egyik oldalt voltak érzékelői) a tranzit váróba.
Kb. 5 perce lehettünk ott, amikor eszembe jutott, hogy mintha nem lenne a fejemen a baseball sapkám. És most egy kis kitérő: Egy nappal az utazás előtt bementünk a bankba otthon elintézni az utolsó simításokat. Miután mindennel végeztünk, elköszöntünk a srácoktól és elmentünk egy másik boltba. Miután ott végeztünk, akkor vettem észre, hogy a sapim a bankban maradt. Visszamentünk és elhoztuk. Éppen akkor akartak felhivni a srácok, hogy otthagytam. 
Úgy tünt, a sapka nem akart velem jönni semmiképpen. És most térjünk vissza a tranzitváróba... odaálltam a fotocellás ajtóhoz, amin ugye nem szabad abba az irányba menni, amelyikbe én szerettem volna és amikor kijött egy takaritós hölgy én besuttyantam. A vámosok, (vagy akik ott ellenőriztek) csak furcsán néztek, de senki nem szólt rám. Éppen akkor kerestek volna új gazdát a sapimnak. Szóltam nekik, hogy az az enyém és ha nem baj, csak ezért jöttem vissza. Szabadkoztak, hogy ők csak most vették észre, de mondtam semmi baj, én is csak most ;-)
A repülőhöz egy kis busz vitt ki bennünket. volt benne 8-10 ülőhely, meg vagy 50 állóhely. Klassz volt, alacsony és széles. A repülőnk viszont egy kis lélekvesztő. Negyven pár személyes, két nem túl kedves stewardess-szel. Az úton Prágába kaptunk egy muffin-t. Nem sok, de gondoltuk majd Szöulba menet is kapunk valamit és ha szükséges, akkor majd ott kipótoljuk a kaját, ha éhesek leszünk. (Erre a célra vittünk is magunkkal eurót, amire közölték Szöulban, hogy jobban örülnének az amerikai dollárnak.) Mondjuk nem enni, hanem telefonálni szerettünk volna, mert bizony a világ méretű roaming szolgáltatás egy nagy rakás... szerencsétlenség. Ha valaki Koreába készül jobb, ha tőlem tudja ott nem lehet telefonálni a telenoros vagy pannonos telefonokkal. Sehogy sem, rá sem lép az ottani hálózatokra. Telefonkártyát lehet éppen venni 2000Ft-nak megfelelő összegért (ki tudja milyen percdijjakkal), ha van nálad USAdollár. Hát nálunk nem volt, úgyhogy hallgattunk, mint a sir. A prágai reptéren egyébként már tudtuk, hogy 1 órával később indulunk Szöulba, úgyhogy mindkét helyen nagyjából 4-4 órát vártunk az átszállásra. 
Prágai reptér olyan, mint a budapesti lesz egyszer, ha elkészülnek a munkálatokkal. A szöuli olyan, mint a Westend bevásárló központ 3-szor egymás mellett (és még belső gyorsvasút visz ki a hátsó kapukhoz). Szóval hihetetlen nagy. Auckland meg akkora, mint a ferihegyi. Szöulban mozgásérzékelős, állitható vizhőmérsékletű,  viztakarékos csapok voltak a wc-ben és Aucklandben pedig egy tekerős csap és jön belőle a hideg viz. ;-) 
Minden alkalommal, amikor átszálltunk át kellett esnünk egy újabb vetkőzős kapun és újabb útlevél és beszállókártya ellenőrzésen. Ezután vártunk a tranzitváróban és újra útlevél és beszállókártya ellenőrzés a repülőre való felszállás előtt. 
Szöulban ez utóbbi ellenőrzéskor egy kislány megfogta a pulóverem és úgy állt mellettem, mintha hozzám tartozna. Bár cseppet sem hasonlitott rám: kiwi útlevele volt, de a kinai nagyszülőkkel utazott. A kétségek eloszlatása végett szóltam is a reptéri alkalmazottnak, hogy a kislány nem az enyém, de nyilván gondolta ezt ő is, mert jót mosolygott. 
Prágából mindvégig ugyanazzal a géppel mentünk, csak pihent kicsit és kitakaritották Szöulban. A részben koreai részben kinai személyzet végtelenül kedves volt. Egyetlen bajunk az volt, hogy hosszú, nagyon hosszú volt  az út. Aludni csak nehezen és keveset tudtunk, igy nem volt egyszerű az első pár nap, de azért hamar leküzdöttük a jetlag-et. Csütörtökön már ébresztő órára keltünk fel.
Az aucklandi belépéskor meglehetősen szigorú volt a vizsgálat, bár nem olyan vészes, mint amire számitottunk. A repülőn ide felé már ki kellett tölteni egy nyomtatványt, hogy minek jöttünk, meddig maradunk, kihez jöttünk, van-e nálunk étel, ital, gyógyszer, állati, növényi eredetű dolgok, stb... ...és mivel gyógyszer volt gondoltuk jobb, ha bevalljuk. Beikszeltük. Amikor leszálltunk hosszasan kellett menni a folyosókon, közben egy szakaszon  mindenféle madárcsicsergések szóltak, kicsivel odébb, meg vámmentes árukat akartak ránk sózni fültől-fülig mosolygó hölgyek. Az első ellenőrzéskor 2 helyre lehetett volna menni: egy szimpatikus pasihoz, vagy egy morcos nőhöz. Na én persze a rosszabbat választottam. Egyetlen dolgot kérdezett, hogy minek van a gyógyszer? Mondtuk, hogy nekem, mert fáj a torkom, meg a fejem... Kérdezte, hogy rá van-e irva a nevem, hogy ez az én gyógyszerem? (Ekkor tudtuk meg, hogy itt ez egy teljesen alap dolog, hogy ha valaki gyógyszert kap, akkor rányomtatják a nevét is a dobozra...) Rövid magyarázkodás után közölte, hogy ezt most vegyük egy szóbeli figyelmeztetésnek, de legközelebb ha ez előfordul, akkor rendőrség, kitoloncolás és egyéb desszertek...
Úgy tűnt elég meggyőzőek voltunk, de ekkor azért elég idegesek voltunk: ha innen visszaforditanak, akkor nem is tudom mihez kezdtünk volna.
Ezután felvettük a csomagjainkat, amiket Ferihegy óta nem is láttunk (szerencsére mind megvolt). Itt körbe-körbe járkáltak kis beagle (bigli) kutyákkal, de szerencsére nem volt nálunk kutyatáp sem. Kettes számú ellenőrzés, biosecurity: van nálunk valami étel? Mondtuk, hogy nem, csak a repülőn ettünk utoljára. Jó, mehetnek! Na, ez gyors volt. Aztán még utoljára megröntgenezték a csomagjainkat, de mi nagyon jók voltunk, mert az egész herce-hurcán kb. fél óra alatt átestünk és kiléphettünk Új-Zéland földjére!

csütörtök, október 14, 2010

szerda, szeptember 15, 2010

Szeged, "Csillag" börtön

2010. szeptember 14. Kedd 9:30 perc
Szegedi Fegyház és Börtön
Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutok majd. Amikor megérkeztünk éppen egy rabszállító autó gördült ki a "Hotel Star" kapuján. Így hívják az elítéltek a szegedi "Csillag" börtönt. Ahogy elhaladt mellettünk a rabomobil furcsa érzés fogott el. Mi néztünk be a rácsos ablakain, az elítéltek pedig bennünket figyeltek, akik MÉG kint vagyunk Az én esetem (a mi esetünk) azonban kicsit más, mint a többieké. Mi ebéd után szabadulunk. A többieknek ez átlagosan 14 évébe kerül majd.
Már a bejutásunk sem volt egyszerű. Az épületbe egy nagyjából 10m hosszú lépcsősor vezetett a bejárati nagy kaputól a lépcsősor tetején lévő kapuig. A két ajtót egyszerre nem lehet nyitva tartani. A nagyjából 40 fős csoportunk e két ajtó közé zárult, majd egyesével mehettünk be. Mindenkinek le kellett adnia a személyi igazolványát és egész bent tartózkodásunk alatt maguknál is tartották a fegyőrök. Ezután következett a fémdetektoros kapu. Mobiltelefont, fényképezőt természetesen tilos bevinni. Ez nem egy állatkert, ez a magyarországi börtönök legszigorúbbja!
Az épületegyüttest 1883-ban építették és már eleve börtönnek készült. Ebben áll a legnagyobb előnye, mivel viszonylag kevés élő erővel sok elítéltet tarthatnak itt biztonságban. Ezt igyekeznek is kihasználni, mivel egyes részlegein 130%-os, de akad olyan is, ahol 270%-os a túlzsúfoltság. Sajnos ez az egész országra jellemző: kevés a hely általában. A középső négyszög alapú épületet eredetileg bíróságnak szánták. Gyönyörűen díszített és nagyon jó állapotban karban van tartva. Jelenleg az itt szolgálatot teljesítők irodái és adminisztrációs helységei, valamint az ebédlő helyiség található. Ez utóbbiban volt szerencsénk elfogyasztani az ebédet, de erről majd később...
A Csillag nevet a hátsó épületről kapta, amely ma már inkább emlékeztet egy keresztre, mint csillagra. Bal oldalsó szárnyát ugyanis kipótolták egy vizes blokkal és foglalkoztató helyiségekkel, de itt kapott helyet például a börtön kápolna is.
Az első épületben megtekinthettük a börtön makettjét és az egykori Alföldi Bútorgyár makettjét is, mindkettőt egy elítélt készítette. Az Alföldi Bútorgyár a Börtön jobb hátsó sarkával volt (majdnem) határos. Az utcák alatt ugyanis egy alagúton mehettek át a rabok a bútorgyárba dolgozni. Itt jelenleg sok kisebb cég működik, ahol ma is rabok dolgozhatnak. (Mivel kevés a munkaadó és sok a rab, ezért ez is egyfajta kiváltsággá vált számukra.) Keresményüket a börtönben található kis boltban költhetik el, vagy tetszés szerint hazaküldhetik, de akár félre is tehetik. Bizonyos részét mindenkivel félretetetik, ezt odabent "koporsópénznek" hívják.
Utunkat az udvaron keresztül a hírhedt "Csillag" egységbe folytattuk. Magas belső terek, fekete olajozott padló és fehérre meszelt falak. Az ablakok nagy részét "tejüveg" teszi ki. A fény bejön rajta, de ki nem lehet látni. Az épületen belüli haladást ugyanúgy, mint a bejáratnál is előttünk és utánunk is záródó vaskos rácsos ajtókkal lehet csak elképzelni. A négy szárny középen egy a fenti képen látható kis térben egyesül. Amikor áthaladtunk a földszinten a szemközti szárnyba balról is és jobbról is elítéltek voltak. Jobbról szemetet vittek ki és a kukákkal várták, hogy elvonuljunk és mehessenek tovább a dolgukra. Balról egy nagyjából 20-30 fő várakozott szigorúan rendezett kettes sorokban. Ők néztek minket, mi pedig őket. Félelmetes érzés volt. Igazából nem tudom megmagyarázni, hogy mitől éreztem ezt, hiszen ők nem bánthattak akkor ott engem, de nagyon furcsa érzés volt.
Megnéztünk egy fegyelmező zárkát, ahová büntetésből zárják a rabokat. A 4x2m-es szoba tartalma egy kis lekerekített élű öntöttvas radiátor, egy mosdókagyló, egy wc és egy lebetonozott stoki volt, ahová leülhettek. Estére pedig lenyitják nekik az egyébként lelakatolt fekhelyet. Nem lehet rajta heverészni egész nap. Ezzel szemközt volt egy ablaktalan cella. 2x2m-es nagyjából 10cm szivacsozott fallal. A nyugalmazott ezredes szerint, (aki körbevezetett bennünket) itt havonta alig 1 elítélt fordul meg csupán. Aki egyszer be volt ide zárva, az többé nem kerül be. Ez szintén fegyelmezési célokból tartják fent és úgy tűnik tanulnak is az esetből. (Bevallom őszintén én kb. 2 percet voltam bent, de elég is volt.) A rabok ha ide kerülnek, akkor 6 óránként egy orvosi vizsgálatnyi szünetet kapnak.
Megnéztük még a kápolnát és egy cellát, ahonnan a lakók éppen dolgozni voltak. 6-an laktak ebben a szobában. Volt Tv-jük és virágaik. Walkman az ágyon és száradó zoknik. Engem a kollégiumi szobánkra emlékeztetett, de azért messze elmaradt mögötte. Jó körülmények voltak, de az élet biztosan nem egyszerű. Minden szobában van olyan, aki megmondja, hogy mikor mit nem lehet csinálni. Minden szobában van olyan ember, aki ha eszik, akkor senki nem mehet a wc-re....
Egyébként 34 különböző náció képviselteti magát az 1.261 rab között. Szlávok, kis ázsiai népek, de még kínai állampolgár is van. Vallásukat tekintve mindenki gyakorolhatja az általa választottat. 10-11 egyház tart egyházi foglalkozást a közös kápolnában. Ahogy haladtunk a folyosón az ajtókra ki volt írva, hogy ki milyen étkeztetésben részesül: ALAP, VEGA, DIÉTA, MOHA..... Az ételbeadó nyílást "tátikának" nevezik. Felette van egy betekintő nyílás a "cirkli".
Utunk vége felé megtekintettük még az olvasó szobát, a könyvtárat és egy videó szobát is (innen sugároznak egy képújság szerű műsort a börtön hétköznapjairól, például a kisbolt árairól). Mindenütt elítéltek dolgoznak.
Elhaladtunk az ún. HSR körlet (hosszú idejű speciális rezsimű körlet) bejárata előtt is. Itt a rácsokon felül teljesen be volt lemezelve a folyosó szakasz is. Itt őrzik Magyarország legveszélyesebb bűnözőit, többek között például a balástyai rémet, a százhalombattai rémet, Magda Marinkot, vagy a hurkos gyilkost.
Erre a részre nem mehettünk be. Ezek a rabok annyira el vannak zárva a külvilágtól, hogy a börtönőrök nagy része sem láthatta még azt a részt. Minden nap ugyanazok az őrök mehetnek csak be és egy nagyjából 2x4m-es harmadik elmeleti zárt tetejű udvaron levegőzhetnek. Csak a kék eget látják és semmi mást.
Utunk végeztével visszatértünk a szolgálati dolgozók épületébe és nekiláttunk az ebédnek. A pincérünk egy életfogytiglanos rab volt. Mit is mondjak furcsa érzés volt ránézni, tudva ezt róla. Ha viszont a civil életben lettünk volna egy étteremben, és ugyanez az ember szolgál fel, egészen biztos, hogy soha meg nem mondtam volna róla. Fehér ing, fekete nadrág, nagydarab szorgos ember. A homlokáról patakokban folyt a víz, hiszen egyedül volt mint felszolgáló és egyfolytában ki-be rohant a konyhába. A menü zöldségleves és vadas hús tésztával vagy tetszés szerint lehetett még választani rizses húst (csirkehúsból). Kiadós adag volt, én nagyon jól laktam belőle. Egyetlen dolog ami a börtönre emlékeztetett az az evőeszközökön a gravírozás volt: "BV" (Büntetés Végrehajtás). Ilyen kanalat viszont nem lehetett szuvenírnek hazalop... khm  hazavinni, mert kifelé menet várt ránk egy újabb fémdetektoros vizsgálat.
Végül a hősi halottak falánál megemlékeztünk a hősi halált halt fegyőrökről. Egyedül ebben a börtönben van illetve volt ilyen Magyarországon. 1964-ben szökni próbáltak a rabok és egy fegyőrt megöltek, miközben a kulcsokat akarták elvenni tőle. 1984-ben Richter Richárd (korábbi cirkuszos dinasztia tagja, késdobáló) megölt 3 fegyőrt és megszúrt összesen 8 embert, köztük más rabokat is, amikor minden előjel nélkül "bekattant". Őt a rabok segítségével sikerült ekkor megfékezni. 1988-ban a bútorgyár területén súlyos tűz ütött ki, amelyben 2 rab és egy fegyőr halt meg. A rabokat akkor az utcára terelték ki és érdekes, hogy a rabok nagy segítséget nyújtottak a tűzoltásban; senki nem próbált elszökni.
Az utolsó szökés 1985-ben volt, amikor egy Kecskeméti vezetéknevű férfi miután levitték a szemetet felkapaszkodott a szemetes autó alvázára és egészen Kecskemétig utazott vele. Ott máig tisztázatlan körülmények közt leesett és átment rajta a jármű. Nem élte túl.
Szerintem megrázó élmény volt látni mindezt és egyben kiváltságnak is tartom, hogy betekintést nyerhettem ennek az intézménynek a falai közé (büntetlenül). Remélem sikerült némi érdekességet másoknak is átadnom belőle. Legyetek jók, aztán ne kerüljetek ide! ;-)

hétfő, szeptember 13, 2010

Monori kisállatbörze

Tavaly fedeztük fel, hogy egyáltalán van ilyen: Kisállatbörze Monoron. Az idei nyáron már rendszeres látogatóivá váltunk és dacára az esős időnek most vasárnap sem rendezhették meg nélkülünk.
Megrendezése a tavasztól őszig terjedő időszakban minden hónap második vasárnapjára van datálva.
A mostani vásárban már egyre kevesebb kutya és kevesebb macska vett részt, mert a nyáron komoly szigorítások léptek életbe, nem olyan egyszerű most már a vásárra vinni a bőrüket! Ez egyébként nem baj szerintem, így talán kevesebben űzik ipari léptékkel az ész nélküli kutyaszaporítást, bár ettől még nem lesz kevesebb a Hollandiába, Olaszországba, Spanyolországba, Németországba vagy éppen Törökországba induló kamionokon.
A póniló, kecske, malac igazából nem említésre méltó, mert ilyen állatokkal bármelyik vásárban találkozhat az ember. Madárpókkal, skorpióval, leguánnal vagy gekkók egész arzenáljával már nem biztos....
A vásár slágere számomra az a ketrec volt, amiben békében pihent a nyúl és három kismalac: 
Ha már a nyulaknál tartunk itt mindenki megtalálja a neki tetszőt: Hosszú szőrű, rövid szőrű, törpe vagy óriás... nagyon széles kínálat van.
Ugyanez elmondható a madarakról is. Galambok (ugyan én nem értek hozzájuk) tömkelege és minden egyéb szárnyasok (tyúkok, kacsák, libák, pávák, hattyúk, papagájok kicsiben.....
...és papagájok egészen nagyban....
...struccok (kb. 130cm magasak voltak 27.000Ft-ért, fogalmam sincs mennyi idősek lehettek), de voltak tojásaik is, ha valaki érez magában elszántságot a kiköltésükre...
... fürjek és tojásaik (remélem nem tévedtem, Pukke, szólj ha hibát találsz!)...
De nem csak a szárazföldi, hanem a vízi szekció is képviseltette magát:
vagy akár teknősöket is vásárolhatunk különböző méretben és színben:
Ami még egészen elképesztő volt számomra az a mosómedve volt az egyik standnál, de arról sajnos nem készítettem képet.

péntek, szeptember 10, 2010

Dog Whisperer - A csodálatos kutyadoki

Nem éppen friss a történet, de nem hétköznapi helyzet volt....
Az egyik munkanap éppen ugyanolyan, mint a másik. Legalábbis reggel, amikor fel kell ébrednem általában ezt érzem. Amikor viszont már sikerült lelket vernem saját magamba minden megváltozik.
Talán keddi napon történt, hogy bementem reggel a munkahelyre, éppen ugyanúgy, mint máskor is tettem azt. 7-től kezdődik a munkaidőm, de megszokásból (ami a buszozós időkből maradt rám) 6:30 körül ott szoktam lenni. A portás nénivel jóban vagyok, szoktunk reggelente beszélgetni mindenféle dolgokról, így tudta azt is rólam, hogy kutyát tenyésztek. Rövid csevej után felmentem az irodába és nem sokkal később csörgött a telefonom. Felveszem és a portás néni megkért, hogy ha ráérek menjek már le egy kicsit, mert van ott egy kutya és nem akar elmenni. Nem tűnt túl nyugodtnak a hangja, de mivel ráértem természetesen lementem, hátha tudok segíteni.
Lefelé menet már láttam, hogy a portás néni kint áll a porta épület előtt, de hiába tekintgettem bármerre, sehol nem láttam azt a bizonyos kutyát. Ahogy közelebb értem, akkor kezdett gyanússá válni a dolog és a gyanúm be is igazolódott: a kutya beült a porta (nagyjából 9négyzetméteres) épületébe, így helyet cseréltek a portás nénivel. ;-)
Bevallom, kicsit én is meglepődtem, mert a kutya meglehetősen nagy termetű volt, talán bullmasztiff lehetett vagy valami fajtában ehhez közel álló.
Szeretném hangsúlyozni, hogy a kép csak illusztrációként szolgál, a történetben szereplő kutya ugyanis egészen biztosan egy vemhes szuka volt. (Ami erről a képről semmiképpen nem mondható el.) A fülei kicsit sebesek voltak felül, de ezt a legyek is okozhatták, mindenesetre én nem nyúltam hozzá. Kihívtam a portáról és látszott rajta, hogy zavart, ideges, de nem ingerült. Nyugodt és biztonságos helyet keres. Ebből én arra következtettem, hogy lassan eljön a szülés ideje.
Sajnáltam nagyon, de ha minden kóbor kutyát befogadnék, akkor nem tudnék megélni a világ összes pénzéből sem.
Miután kicsaltam a portáról becsuktuk az ajtót és kihívtam magammal az utcára, ahonnan jött. Becsuktuk a telep kapuját és ott hagytuk pár percig, mondván, hogy majdcsak elindul hazafelé. A kaput viszont nem lehet becsukva tartani, amikor átlagosan 2-3 percenként érkezik valaki a telepen lévő 7 cég valamelyikéhez. A cég egyébként egy kertvárosi rész szélén fekszik. Kis nyugodt utcák, elképzelhetetlen, hogy ne találjon haza.
Eltelt vagy negyed óra, de még akkor is ott várakozott. A telep végénél egy családi ház előtt fát vágtak. Gondoltam hátha onnan szökött el, ezért elcsaltam abba az irányba. Én mentem a kerítésen belül, ő pedig azon kívül majdnem egy kilométeren át. Amikor közeledtünk a házhoz és elindultam befelé, a kerítésre merőlegesen, így nőtt a távolság köztünk, de a kutyus nem tudott közelebb jönni.
Ezek után már nem jött vissza a kapuhoz.
Egy órával később ismét csörgött a telefon és a portás néni volt az. A férje nem rég biciklizett az egyik kis utcában és látta ezt a kutyust, amint éppen hazatalált. Végül is happy end lett a vége és azóta sem láttuk ezt a kutyust.
Kicsit úgy éreztem magam, mintha én lennék a cégnél Cesar Millan, a csodálatos kutyadoki. Ha a tudás nem is, de a körszakáll megvan hozzá. ;-)

kedd, augusztus 10, 2010

Osztálytalálkozó v0.1.2

Ismét eltelt egy év, és szinte hihetetlen, de újra osztálytalálkozóra készülök. Tavaly tartottuk a középiskolait és idén pedig a 10 éves általános iskolai van soron.
Bár nem voltunk sokan, azért az osztály felét csak sikerül összehalászni. Érdekes egyébként, hogy bár a 110.000-es lakosú Kecskeméten jártunk iskolába, sokan mégsem ott élnek, hanem a 25.000-es Nagykőrösön. Köztük én is. Nem mintha több vagy jobb lehetőségek lennének, de egyszerűen így alakult. A lakások lényegesen olcsóbbak, viszont a bolti árak drágábbak (mert ugye minden kisboltos Kecskeméten veszi meg az árukészletének legalább 60%-át). Amíg az egykori általános iskolámtól 700m-re egy 800nm-es üres telek villany és víz közművel 6.200.000Ft, addig Nagykőrösön 5.000.000Ft-nál kezdődnek a lakótelepi lakások árai. A fizetések is természetesen jóval elmaradnak a kecskemétiekhez képest...

..és vannak, akik próbálkoznak: Párizsban. Nem könnyű, de 1 éve már csak ott élnek valahogy! Az egykori középiskolai osztálytársaim közül is egyikük Rotterdamban van már vagy 2-3 éve, másikuk Münchenben-Hamburgban. Bár igazán nem mondhatom, hogy nagy ismeretségi kört tartanék fent, de sok külföldi városban élnek ismerőseim pl.: Moose Jaw, Stockholm, London.
Érdekes ez az elvándorlási hullám. Nem pontosan azonos az '56-ossal, de biztosan sok párhuzamot lehetne találni. A minap olvastam egy érdekes cikket. Egy olyan akadémiai kutatásról volt szó, amelyben a mai középiskolás korosztályt kérdezték: hogyan képzelik el Magyarországot 2025-ben. 79% szeretne családot, 18% bizonytalan volt a kérdést illetően és 3% teljesen elutasította ennek gondolatát is. Más felmérések szerint egyébként erre az időre 8 millió körüli lakosságszám várható. Ugyanennek a felmérésnek volt egy másik kérdése is, ami a kivándorlással kapcsolatos. A középiskolások alig 39%-a szeretne csupán Magyarországon élni, 31% még nem döntött, de 30%-uk inkább külföldön telepedne le. Utóbbiak 66%-a az EU-n belül képzeli el a jövőjét, míg 16% az unión kívül élne. Az egyetemisták körében végzett hasonló felmérés szerint a hallgatók 61%-a  szeretne Magyarországon élni, 19% még nem döntött, 20% gondolja úgy, hogy külföldön akar letelepedni.

Kicsit úgy érzem, mintha ez az osztálytalálkozó egyfajta "pofavizit" lenne: nah, megnézzük kiből mi lett. Van olyan, aki egész biztosan azért nem jön el, mert szégyenli, hogy ő még nem milliomos 25 évesen. Pedig ennek arról kellene szólnia, hogy az ember őszintén kíváncsi a másikra és képes örülni mások örömének, vagy vigaszt adni bánatának. Szerintem.

péntek, július 23, 2010

Nálunk is járt a Kakapo: Sirocco

Bár tudtam volna hamarabb, de a műsorújságban mindössze a sorozat címe volt írva, az epizódcím nem. Tegnap este volt szerencsénk megnézni a Pukke által még februárban beharangozott műsort. A BBC Last Chance to see sorozatának Új-Zélandon forgatott részét. A sorozat nálunk "A világ, ahogy most látod utoljára" néven fut az OzoneNetwork csatornán hétköznap este 20:05-kor.

Fantasztikus élmény volt látni azokat a helyeket, ahol forgattak! Mindenkinek csak ajánlani tudom!

kedd, július 13, 2010

Challenge (mon)day

Elmentem a zocsmányirodába, mert úgy gondoltam mégis csak jobb lenne, ha papiron is egy lakcímen laknánk a kis feleségemmel. (A későbbi vízum ügyintézés alkalmával ez merőben egyszerűbb helyzetek elé állíthat majd.)
Hétfő van, és mivel minden nap 7-15-ig dolgozom, a mai nap a legjobb számomra. Gondoltam én... hmmm... kis naív. 15:54-kor már csak ilyen cetlit tudtam húzni a nyerő számokat osztó gépből:
Megértettem! ;-)

csütörtök, július 08, 2010

Játék a számokkal

A Hungarométer (, mert már ilyen is van!) alapján érdekes dolgokat tudhat meg az ember. Ez a számláló a ksh által a 2009-es adatokból készített ámde! 2010-es évre vonatkoztatott statisztikák valós időre bontva. Ilyen egyszerű az egész! ;-)
Ahhoz, hogy minél érdekesebb statisztikai adatokat kapjak én az autólopások számát vettem alapul:
2010-ben a mai napig átlagosan:
1 db ellopott autóra
7,5 db eladott autó, 
10 abortusz,
12,6 születés,
17,5 elhalálozás,
52 db bűncselekmény,
17.680 (Tizenhétezer-hatszáznyolcvan!) liter elfogyasztott alkohol,
36.967 (Harminchatezer-kilencszázhatvanhét!) kg elfogyasztott disznóhús és
4.907.790 kWh energia-felhasználás jutott.

Na, ezért nem lopok én autót!

kedd, július 06, 2010

Game over


Azt hiszem a képről mindenki számára nyilvánvalóvá válhat, hogy számomra a játék véget ért. DE! Mielőtt sajnálkozó üzenetek tízmillióira kellene válaszoljak be kell vallanom, hogy önként és minden külső nyomástól függetlenül mondtam ki azt a bizonyos IGENt, valamint ezt a számomra azóta kedvessé vált idézetet:
"Igérd meg azt,
hogy kezed Kezemből vissza nem veszed
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek."
/ Heltai Jenő /
 
 Sokaktól azt hallottam, hogy ha valakinek ilyen nehezen jön össze a házasság, akkor annak bizony hatalmas összekötő ereje lesz. Soha nem gondoltam volna, de talán Spielberg sem, hogy mennyi mindenen lehet keresztülmenni, mire végre eljuthat az ember idáig. Most, hogy férj vagyok tudod mi változott?! SEMMI. Csináltunk egy emlékezetes napot és azt hiszem erről szól az egész.
Nos, ami az időt illeti az sem lesz egy könnyen felejthető:
Esött. Egész délután.
Ami fontos, a cél nem változott és ez is egy (nagy) lépés volt a közös célunk Új-Zéland felé!

csütörtök, június 10, 2010

Már csak egyet kell aludni...

... nah, nem az indulásig, hanem a 2010-es labdarúgó világbajnokságig. 1982 után ez a második világtorna, amelyen Új-Zéland is képviselteti a nemzeti 11-es (All Whites) csapatát.
Mivel Új-Zélandon a nemzeti sportok közti rangsorban csak a negyedik-ötödik helyre sorolható a labdarúgás ezért nem túl népszerű sport.

A jelenlegi állást tekintve a csoportkörből való továbbjutás is maga lenne a csoda, hiszen Olaszországgal, Paraguay-el és Szlovákiával került az "F" csoportba. Olaszország az abszolút továbbjutó, a második helyért folyó harcba pedig nem sok beleszólása lesz a kiwiknek.
Sokan csak mellékállásként, de leginkább hobby szinten fociznak a kiutazott csapatban, mint pl. a válogatott 3. számú kapusa James Bannatyne. Néhány évvel ezelőtt majdnem abbahagyta a focizást, ehhez képest most a vb-n lehet (nagy valószínűséggel kispadon).
Ő egyébként a világbajnokság legkevesebbet kereső játékosa. Amíg Cristiano Ronaldo évi 30.000.000 eurót keres, addig James Bannatyne évi 2.500 eurót. Ez ma (kis jóindulattal) átszámítva havi 58.000Ft-nak felel meg.
Go All Whites! Mutassátok meg, hogy a kiwik is tudnak szárnyalni! ;-)
Jó szurkolást mindenkinek!

szerda, június 02, 2010

IELTS- vizsgáztunk

Ideges is volt előtte napokban kicsit (nem kicsit, nagyon!),
Engem sem hagyott már napok óta nyugton,
Letesztelte a türelmem legvégső határait, mialatt én
Türelmesen vártam rá odakint, de végül is
Siker koronázta munkája gyümölcsét.


Ennyivel el is lehetne intézni, de azért az élet szerencsére egyáltalán nem ilyen egyszerű és unalmas. Az igazság az, hogy én mindössze lélekben vizsgáztam. Most nekem nem is fontos a nyelvvizsga mint okmány és egyáltalán nem erre kell még koncentrálnom. Kata vizsgázott, de természetesen elkísértem, hogy támogassam, mint GPS és mint társ.

Vonattal indultunk neki ezen a szép tavaszi reggelen, amikor körös-körül borús volt az ég alja és nem hallottuk a madarakat sem csiripelni. :( Meglehetősen hosszúnak tűnt az a nagyjából egy óra, amíg kis hazánk fővárosába beértünk. Beszélgettünk közben. Én próbáltam kicsit elterelni a figyelmét, ő pedig egyre jobban izgult. Persze ez a természetes, hiszen tétje volt a vizsgának és nem is kicsit! 5.5-ös overall szintre volt szükség a kiwi sulihoz és persze ez volt a minimum, amit szerettünk volna, hogy meglegyen. Ha netán 6.5 is összejönne, akkor az aztán nagyon jó lenne, mert akkor a most tavasszal elvégzett főiskolai diplomát is megkaphatja, de esetünkben ez "ráért" volna még akár a következő évben is.
Középfokú nyelvvizsga már korábban is volt a zsebben, de IELTS nyelvvizsgán még nem volt élesben és nem nagyon tudtuk mire számíthatunk majd. Sok hasznos infót elolvastunk, korábbi beszámolókat és fórum oldalakat, amelyeken hol rosszat, hol jókat írtak erről a vizsgáról.
Miután leszálltunk a vonatról egy kb. 15 perces séta következett (vagy 2 megálló metróval), viszont mi nem siettünk, mert még legalább másfél óránk volt a kezdésig. Én alattomos módon előre megfontolt szándékbó már otthon megnéztem a térképen, hogy hová kell menni, de "B-tervként" vittem magammal térképet is. Nah, mondanom sem kell, hogy amikor az egyébként is aggódó vizsgázó ezt megtudta (,hogy van nálam térkép), minden 25 lépés után meg akarta nézni, hogy jó felé megyünk-e. Persze nem volt túl bonyolult egy pestinek, de aki egy alföldi kisvárosban nőtt fel, annak Kecskemét is bonyolult elsőre.... Én azért nem szerettem volna elővenni, mert térképpel a kezemben egy kiszolgáltatott turistának érzem magam és ezt nem előnyös itt az Észak-Balkánon az utca emberének tudtára adni.

Végül csak odaértünk, időben, talán 3-an vagy 4-en voltak már akkor előttünk. Azon szerencsés várakozók lehettünk ennél fogva, akiknek jutott ülőhely (rögtön a bejárati ajtó mellett). Telt-múlt az idő és lassan (ha nem is osztódással, de) szaporodtak a vizsgázók is. Volt 1-2 aggódó szülő is a teremben, és (számomra) meglepően sok ázsiai is. Nagyjából a vizsgázók harmada lehetett valamely ázsiai ország sarja. Az egyik alkalommal ketten érkeztek és látszott rajtuk a bizonytalanság, hogy vajon jó helyen járnak-e. Gondolták meg is kérdezik a teremben leghülyébb angolost (később kiderült a portás még annyira sem tud...) és hozzám fordultak, hogy megkérdezzék jó helyen járnak-e. Kicsit hirtelen megijedtem, a hirtelen jött helyzettől, de nem volt nehéz kitalálni mit kerestek. Mondtam nekik, nagy lazán, hogy "yeah, here!" . ;-)
Amikor elérkezett az ominózus 9:00 elkezdődött a végtelen várakozás odakint a hallban. A ruhat-árus néni volt a legcselesebb, mert ő előre felkészült egy 700 oldalas lexikonnal. A portás tökmagot evett és valami filmet nézett a számítógépén én meg elheveredtem a díványokon és aludtam is meg nem is, tanultam is meg nem is... 12:00-kor aztán vége lett és kaptunk két és fél órát szabadidő gyanánt. 3-kor ugyanis egy utcával odébb ment a szóbeli. Sétáltunk a Duna-partra és vissza a Király utcába és menet közben felfedeztünk egy gyönyörűen felújított városrészt. Engem teljesen megdöbbentett: szép volt, rendezett, tiszta épületekkel és sétáló utcákkal, igaz minden bolt iszonyat drága volt és minden 20 méteren Budapest Sightseeing-es ruhában akarták rávenni a gyanútlan járókelőket, hogy menjenek egy kört a jobbnál-jobb nyitott tetős Ikaruszokkal.

Aztán szóbeli megvolt és irány haza. Siettem, mert így is éppen csak hazaértem az állatorvos előtt. Jól körbeszurkáltuk a kiskutyákat és jött a várakozás ideje... napjai... órái.... 13 napot ígértek, hogy addigra meg lehet majd nézni az interneten az eredményeket. Kata már a 11 és a 12 napon is nézegette napjában többször is. Tegnap este (12. nap) gondolta még megnézi még egyszer.... Kicsit mérges voltam, hogy mi a fenének nézi majdnem 19:00-kor, amikor szerintem nem lesz rajta változás a 17:00 óraihoz képest. Tévedtem: volt változás. A megcélzott 5.5 vagy 6.5 helyett 7.5-re sikerült (ráadásul Academic!).
Úgyhogy ügyes vagy Életem, nagyon szeretlek! ;-)

szombat, május 15, 2010

Kerékpárral a munkába 2.

Immár folyamatos az aszfaltcsík a két korábban szóban forgó település között, azonban a munkálatoknak még nincs vége! Dolgoznak még ugyanis az útpálya mindkét oldalán. Árkok kialakítása és egyéb tereprendezési munkálatokat végeznek, amelyek során szakaszonként ugyan, de folyamatosan elállják az utat.
Persze ők az erősebbek, mert vagy Liaz van náluk vagy markoló és nem félnek használni! Amikor elhalad mellettük az ember, szinte érezni lehet a levegőben a feszültséget... Egyrészt azért, mert csúnyán tudnak nézni, másrészt azért is, mert az elmúlt 3 napban szinte menetrend szerint a hazautamon dörgött-villámlott és szakadt az eső.

A bicikli műszaki állapotával egyenlőre nem is volt probléma (leszámítva ugye a 15km után leesett pedált), de az elázás és az eső ellen tenni kellett valamit. Az hamar világossá vált, hogy a mezei széldzseki nem olyan sokat ér, mert mostanság komoly záporok söpörnek errefelé. Egy kisebb esőt még kibírna benne az ember, de ezt azért nem erre tervezték (a kínaiak). Az első eső alkalmával hazaérve ledobtam magamról a vizes ruhákat...
Nem sok minden maradt szárazon. Következő alkalommal elővettem egy korábban már jól bevált esőkabátot is. Induláskor még nem, de menet közben fel kellett szerelkeznem vele. Eredmény: már csak a nadrágom szára és a cipőm ázott sz@##á.
Az eső azonban nem csak engem áztatott, hanem a bicajt is alattam. Napi kb. 22km-t megyek. Kicsit többet, de ezzel nyugodtan számolhatok. 14 éve van meg a biciklim, de szerintem mióta megvan nem mentem vele összesen annyit, mint az elmúlt héten! Nagyjából 80km megtétele után (ebből 2 alkalommal esett az eső) furcsa hangokra lettem figyelmes, melyek a hátsó kerék felől jönnek. Így első körben kapott egy alapos olajozást és a következő 20-30 km-en nem is volt vele semmi gond. Most azonban alaposabban utána kell majd járni a dolgoknak, mert ismét előjöttek a hangok és nekem ezek nem tetszenek. 
132km a biztosan megtett út vele az első "bemelegítő- és próbahéten". Még nincs izomláz, de egész biztosan azért, mert a terhelés folyamatos volt és minden egyes nap újra rádolgoztam. Egyedül a leszállás után kell pár perc, amíg újra tanulok járni, de amúgy minden oké! ;-)

hétfő, május 10, 2010

Kerékpárral a munkába

Busszal az élet kényelmes, de már egyre kevésbé kiszámítható. Mint arról már korábban is beszámoltam már nagyon vártunk egy új, egészen modern közlekedési alternatíva kiépítésére. Ez pedig esetünkben egy a főúttól elkülönített biciklis út! Kedves olvasó, örömmel jelentem, hogy már majdnem elkészült! Hurrá és hip-hipp!!
Kipróbálása ugyan már megtörtént általam is, de szerintem nem lehetne még használni. Ezt onnan gondolom, hogy az ott dolgozók nem mosolyogtak rá az elemekkel küzdő elcsigázott biciklistára, amikor az előttem álló munkagépeket kerülgettem ki, na de sebaj! A Kecskemét Nagykőrös távolságot biciklivel leküzdeni kívánók tömegeit nem lehet ilyen egyszerűen feltartóztatni!
 Első alkalommal ugyan nem mertem nagyon nagy elánnal nekivágni, mert ha elmegyek biciklivel, valahogy ugye haza is jó lenne jönni!? ;-) De meglepően jól viseltem a mintegy 11km-es távot. Haza úton azért már nem ment minden ilyen simán. Még bent voltam a városban, amikor az egyik pedál úgy gondolta, hogy ő inkább a táskámban szeretné teljesíteni a távot, mint a talpam alatt. A helyzet nehezítése képpen egész úton szembe fújt a szél. Azonban ilyen körülmények között is sikerült a távot 45 perc alatt teljesíteni. Ha busszal mennék 10perc séta + 15perc buszozás + 20 perc séta + ugye hamarabb szokás menni a buszmegállóba, mint a busz odaér és ekkor még nem számoltam bele az esetleges késést, amit mostanában egyre gyakrabban produkálnak a volán társaságok. Úgyhogy inkább marad a biciklizés, mert az jó a pénztárcámnak is (kb. havi 5000Ft megmarad; pedig ebben még csaltam is kicsit) és jó a szívemnek is (mint belső szerv és úgy egyáltalán).
Meglehetősen gyorsan felépült a kb. 8km hosszú és 2m széles biciklis út. Annak ellenére, hogy van 3-4 homokdűne, szerencsére nem kell mindet "megmászni" a legalacsonyabb és legmagasabb pontja közötti szintkülönbség kb. 5-8m lehet. Viszont az ellen mindenképpen tiltakoznék, hogy miért kellett kivágni azt a nagyjából 80-90db 30 évnél is idősebb nyárfát, amelyek árnyékot adtak a főúton autózókra!?

kedd, május 04, 2010

Milyen kicsi a világ!?

Bankolunk, bankolunk,
Egy kis bankba becsücsülünk,
Csüccs!

A sok folyószámlából és megtakarításból jó lenne egyet csinálni valahogy. Ez volt a múlt hét nagy dilemmája, ami végül úgy oldódott meg, hogy kettő lett belőle: egy deviza és egy forintos. az érdekesség ott kezdődött, amikor bementem az egyik bankba (a BL főtámogatója) és kerestem a másutt már jól megszokott sorszámadó gépet. Nem találtam, pedig tekintgettem szorgosan minden felé. Képzelem mit gondolhattak az alkalmazottak rólam. Valahogy úgy nézhettem ki, mint akinek le akar esni a feje...
Egy percig sem tartott a "műsorszámom", amikor megszánt az egyik kedves ügyintéző és odahívott magához. Az első percekben én még hebegtem-habogtam - kellett egy kis idő, mire magamhoz tértem. Aztán rátértünk a lényegre:
-Bla-bla, hablabla?!
-Blabablaba, habla habla.
......

Mondom neki, hogy Új-Zélandra szeretnénk menni és jó lenne, ha onnan is el tudnánk érni a pénzünk. Erre megkérdezi, hogy miért szeretnénk oda menni. (Nem nagyon értettem miért is fontos ez, most ebben a helyzetben, de azért megmondtam neki.)
 - Szeretnénk ott dolgozni és ha sikerül letelepedni is. - mondtam erre.
-Értem. Csak azért kérdeztem, mert a testvérem is ott él már vagy 5-6 éve.

Gondoltam kapok az alkalmon és megkérdezem ők hogyan csinálták a pénzügyi dolgaikat.
- Tényleg, ők hogyan "vitték ki" a pénzüket? - kérdeztem.
- Azt nem tudom, mert úgy mentek el, hogy nyaralni mennek és egyszer csak nem jöttek vissza.

Mindezt csak azért tartom érdekesnek, mert ilyen apróságokból is látszik, hogy milyen érdekes világban élünk. Miért pont az az alkalmazott hívott oda magához engem? Hogy lehet, hogy mióta a kiutazással foglalkozunk "hirtelen" egy halom emberről tudunk, aki pont abban az országban él és dolgozik, és valamikor régebben tagja volt ennek a kis közösségnek, ahol mi most élünk.
Érdekes, nem?!

hétfő, április 26, 2010

Belül az utolsó fél éven

Szépen, lassan letisztulni látszódik a kép. Egyre biztosabban járunk a beutazással és a munkavállalással kapcsolatos (elsőre) feneketlennek tűnő erdőben.
Tudjuk már, hogyan maradhatunk és eldőlt végre, hogy melyik suliba jelentkezünk. Bár nagyon szerettünk volna a Déli-szigetre menni és meglehetősen határozott volt ez irányú elképzelésünk végül mégis csak Aucklandben kezdjük meg az életünk a déli féltekén. Emiatt egyáltalán nincs csüggedés, sőt az öröm egyre fokozódik, ahogy közeledik az utazás és szépen mindent ehhez szükséges "apróságot" elintézünk.
A jegyünk és a pontos dátumunk is megvan az "előadásra" ;-) már csak a kellékek hiányoznak!

Kedves munkáltatónk!
Egyenlőre a homályba burkolózunk, mert még szeretnénk valahol dolgozni addig, amíg előtted is világossá nem válik a tervünk. Nagyon szeretünk itt dolgozni és tényleg ez a világ legjobb munkahelye; csak kicsit ijesztő az a KSH adat, hogy ha ma valaki Magyarországon munkanélkülivé válik, akkor átlagosan 16 hónap múlva talál munkát. Jó kis "Gazdálkodj okosan" megélni az alatt a 16 hónap alatt abból a pénzből, amit félre tett az alatt, amikor egyik hónapról a másikra élt.

Csókolnak szerető dolgozóid!
Ui.: Ugye jól tudom, hogy egy hónap a ránk vonatkozó felmondási idő?!

szombat, április 10, 2010

Pozitív élmények

Az első és mindmáig páratlanul kellemes élményünk a hazai hatóságokkal is elérkezett végre.
Útlevél mizéria.... gondoltuk biztos, ami biztos csináltassuk 10 évre, ne kelljen emiatt külön felhajtást csinálni, ha esetleg lejárna. Azért itt is volt egy kis furcsaság, de a magyar ember legyen immúnis az ilyenre!
Elmentünk első alkalommal március 8-án, mert mi olyan finnyásak vagyunk, hogy csak a hétfői napok tetszenek. (Többi napokon nincs ügyfélfogadás olyankor, amikor mi ne dolgoznánk.) Beérünk nyomom a sorszámos gépet és kiad egy cetlit, amire az van írva, hogy sajnos mára már elfogyott a sorszám. Jobban örültem volna egy Tesco-s blokknak is, ha azt adja ki, de biztos mindenki ma igényelte az útlevelét a városban.....(úgyis csökken a népesség). Mutatom a készséges, de ügyfelekkel mindig görény hölgyeknek, hogy oszt akkó most mi van?! Mondja egy hölgy, hogy ujjlenyomatot vesz, csekket is tud adni, meg képet is csinál, de a többi részét majd legközelebb tudjuk folytatni. Rendes volt, mert ügyfélkapu regisztrációt is csinált nekem, hogy legközelebbre legalább sorszámunk legyen.
Következő hétfő: március 15. Értelem szerűen nem próbálkoztunk....
Aztán foglaltam időpontot 22-ére. Teljes volt a káosz, mert egy fele akkora tömegű hölgy fogadott bennünket és közölte, hogy a kollégáját már elbocsátották és mindent elölről kell kezdeni, mert "ő bizony nem fogja keresgetni a papírjainkat"! Én mondtam neki, hogy nem szeretnék újra 28.000Ft-tól megszabadulni, de megnyugtatott, hogy az a része maradhat, mert az rendben lesz így is. (Pedig már ekkor kezdtem kicsit ideges lenni.) E bájos csevegés után megcsináltuk, amit megkövetelt a haza (ügyintéző néni) és kész.
Közölte a hölgy, hogy 2-3 héten belül postázzák. Ez volt hétfőn. Keddi kiállítási dátummal csütörtökön már a kezemben volt a friss, a ropogós, a biometrikus útlevél!  (Biometrikus szót nem ismeri a helyesírás ellenőrző, szerinte az izometrikus vagy a geometrikus jobb lenne.) ;-)

Szép munka volt, ez jó gyorsan meglett!